Miféle kérdés ez? Hiszen nekünk magyaroknak kézenfekvőnek
tűnik, hogy mikor beszélünk nyelvről és mikor nyelvjárásról. Az országban
utazva tapasztalhatjuk, hogy Pécsen kicsit másképp beszélnek az emberek, mint
Nyíregyházán, Sopronban vagy Szegeden, ám a valódi különbségeket általában csak
akkor érzékeljük, ha faluhelyen járunk. Az ország különböző területein (és a
határon túl) beszélt területi nyelvváltozatokat nyelvjárásoknak (idegen
szóval dialektusoknak) nevezzük. Mivel a magyar nyelvjárások beszélői kisebb-nagyobb
nehézségek árán, de kölcsönösen megértik egymást, bármilyen messze is lakjanak
egymástól, ezért bennünk nem feltétlenül merül fel, hogy a világ más részein a
nyelvjárások és nyelvek közötti különbség megállapítása komoly dilemma is
lehet.
A Földön több ezer emberi nyelv él. Nem is tudjuk pontosan,
hogy hány nyelv van. Ennek oka nem elsősorban az, hogy még ma is élhetnek az
esőerdők mélyén olyan eldugott törzsek, amelyek egy eddig ismeretlen nyelvet
beszélnek. A Földön létező nyelvek számának megállapítása azért nehéz, mert
nincsenek kidolgozott kritériumai annak, hogy mikor beszélhetünk nyelvről
illetve nyelvjárásról.
Legkézenfekvőbbnek persze a következő szempont tűnik: ha két
ember úgy-ahogy megérti egymást az anyanyelvén, akkor ugyanannak a nyelvnek két
nyelvjárását beszélik, míg ha nem értik meg egymást, akkor két nyelvet
beszélnek. Ezt nevezik a nyelvészek kommunikációs megközelítésnek. Igen
ám, csakhogy van itt egy kis probléma: a nagyvilág többszörösen is rácáfolni
látszik erre a kritériumra.
Vegyük például a kínai nyelvet. Kína hatalmas ország, ezért
nem meglepő számunkra, hogy a kínai nyelv jó pár nyelvjárásra oszlik, de
feltételezzük, hogy a nyelvjárási beszélők úgy-ahogy megértik egymást, hiszen
elvileg egy nyelvet beszélnek. Csakhogy nem ez a helyzet. Valójában hat olyan
nyelvjárás van Kínában, amelyet a más (kínai) nyelvjárást beszélők nem értenek
meg, s amelyet 15 millió ember beszél. De példaként említhetjük Olaszországot
is, ahol a firenzei és a szicíliai olaszok nem értik meg egymást (legalábbis a
szakirodalom szerint), mégis az olasz nyelv két nyelvjárásáról beszélünk.
Ugyanakkor külön szerb és horvát nyelvekről beszélünk,
miközben a szerbek és a horvátok gond nélkül megértik egymást, csak épp
politikai okokból (Jugoszlávia szétválása óta) külön nyelvek beszélőinek
tekintik magukat. Ugyancsak érdekes, hogy ha csak a kölcsönös érthetőség
alapján különítenénk el a nyelveket, akkor dán, norvég és svéd nyelvek helyett
egy skandináv nyelvről kellene/lehetne beszélni, ahol a dán, a norvég és a svéd
egy-egy nyelvjárás lenne.
Ki vagy mi tudna rendet tenni ebben a kavarodásban? Ha az oly
kézenfekvőnek tűnő kommunikációs megközelítés csődöt mond, akkor mégis mi
alapján tegyünk különbséget nyelv és nyelvjárás között? A válasz egyszerű.
Ilyenkor nem elsősorban nyelvészeti tényezők döntenek, hanem az, hogy a nyelv
használói hogyan vélekednek arról, hogy milyen nyelvet is beszélnek. Ha egy
nyelvjárás beszélői úgy vélik, hogy ők egy önálló nyelvet beszélnek, és a nyelv
mögött társadalmi-politikai erő (pl. egy állam) is áll, akkor a nyelvésznek
kutya kötelessége fejet hajtani a nép (illetve a vezetők) akarata előtt. A nyelvész
leírhatja a nyelvek/nyelvjárások adott időben tapasztalható állapotát,
sajátosságait, regisztrálja és leírja a különbségeket, akár véleményt is
nyilváníthat, de az utolsó szó sosem az övé. Nem véletlenül terjedt el a
következő mondás: „Nyelvnek azokat a nyelvjárásokat nevezzük, amelyek mögött
egy-egy hadsereg áll.”
Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 31.
Kenesei István (szerk.) 2004.
A nyelv és a nyelvek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 116-117.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése