Rokontalanok - 1. rész

Karácsonykor és egyéb nagy ünnepek alkalmával összefacsarodik az ember szíve, ha rokontalan embertársaira gondol. Ők kivel töltik az ünnepeket? Kihez fordulnak segítségért? Kivel osztják meg örömüket és bánatukat? Természetesen a helyzet nem ilyen szomorú, hiszen a rokontalan ember nem feltétlenül magányos: lehetnek barátai, kollégái és kedvese is. Nincs ez másként a rokontalan nyelvekkel sem. A nyelvcsalád metaforája tehát itt is működik: egy rokontalan nyelv (akár az ember) remekül elboldogul az őt körülvevő világban, fejlődik, társakra lel, vegyül, egyszóval változik. Az alábbiakban feltérképezzük, hogy mitől is lesz rokon két nyelv, illetve hogy mely nyelveknek nem találtak még rokonokat a legalaposabb nyelvészek sem.

Mitől rokon két nyelv?

A 18. századig kellett várni arra, hogy a világ nyelveinek történetét és rokonságát tudományos módszerekkel kezdjék kutatni. Az egész úgy kezdődött, hogy bizonyos nyelvek között egyértelmű hasonlóságokat és megfeleléseket lehetett észrevenni, például a francia, a spanyol, az olasz és más újlatin nyelvek esetén. Tudományos körökben elfogadottá vált az az elgondolás, hogy ezek a nyelvek egy közös nyelvből (a latinból) fakadhatnak, ahogy a fa ágai egy törzsről ágaznak szét. Ezt az elméletet csakhamar kiterjesztették a nyelvek nagyobb csoportjaira, vagyis elterjedt az a felfogás, hogy nyelvcsaládonként léteznie kellett egy közös alapnyelvnek, mely tudományos eszközökkel rekonstruálható. Ki is forrt egy olyan módszer, amellyel többé-kevésbé megbízhatóan lehetett megállapítani a nyelvek közötti rokonságot. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer a nyelvrokonság bizonyítékának a két nyelv közötti hangtörvényeket, azaz a rendszeres hangmegfeleléseket tartja. Példaként említhetjük erre, hogy egyes történeti nyelvészek szerint a magyar szó eleji h hang a finnugor testvérnyelvekben jellemzően k hangnak felel meg az azonos jelentésű szavakban, pl. kala (finn) ~ hal.

Ugyanakkor August Schleicher rokonnyelvekre alkalmazott családfaelmélete nyomán olyan fogalmak honosodtak meg a nyelvészeti szóhasználatban, melyek emberekre alkalmazott rokonsági terminusokkal fejezik ki a nyelvek közötti viszonyokat (nyelvcsalád, családfa, leánynyelv stb.). A kifejezéseken kívül a szemléltetés módja, a fa is − a képzavart megkockáztatva − gyökeret vert a nyelvészetben, így a történeti-összehasonlító módszer eredményeit nyelvcsaládok és családfák megállapításával, illetve megrajzolásával írták le.

Nyelv- kontra vérrokonság

Vigyázat! Két nyelv rokonsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az azokat beszélő népek között vérrokonság van. Az évezredek folyamán a népcsoportok sok ezer kilométert vándorolhattak, háborúztak vagy épp kereskedtek egymással, így a népek kultúrája és az általuk beszélt nyelvek is hol kisebb, hol nagyobb mértékben hatottak egymásra. Bár ezek a hatások ma is jól kimutathatók az egyes nyelvek szókincsében, sőt, esetenként a hangállományban, nyelvtani szerkezetekben is, ettől a kölcsönhatástól még nem lesz két nyelv rokon, nem úgy a beszélőik. A kapcsolatba lépő népcsoportok genetikai állománya keveredhetett, sőt, a népek között akár nyelvcsere is történhetett. Ebből következik, hogy az egy alapnyelvből különfejlődő nyelvek évezredekkel később akár egy merőben más összetételű és genetikai állományú népcsoport ajkán élhetnek anyanyelvként.

A 19. századi magyarok ennek még nem voltak tudatában, ezért is tiltakoztak oly hevesen Sajnovics János megállapításai ellen, aki elsőként rokonította a magyart a finnugor nyelvekkel (nevezetesen a lappal). Barcsay Ábrahám és társai kikérték maguknak, hogy a daliás, harcias magyarság egy északi, halászgató népnek lenne rokona, és nem kértek a „halzsíros atyafiságból”. Pedig a nyelvek rokonítása már akkor sem a vérrokonságra utalt, csupán egy közös alapnyelvet feltételezett.

Semmi sem tökéletes, ha nincs DNS

Évtizedek hosszú munkájával szép lassan sikerült a nyelvészeknek felrajzolni a világ nyelveinek családfáit. Ezek alapján néhány kérdőjellel ugyan, de viszonylag megnyugtatóan be lehet sorolni a nyelvek zömét a nagy nyelvcsaládok (indoeurópai, altaji, uráli, kínai-tibeti, paleoszibériai stb.) valamelyikébe. Igen ám, de nem mindegyiket.

Ennek több oka van. Először is, a hangtörvények nem kivétel nélküliek, az egyes rokonnyelvek szavai kijátszhatják a szisztematikus hangmegfeleléseket, például azért, mert több másik nyelv is hatott rájuk nyelvtörténetük során. A kivételek oka tehát nem mindig egyértelmű: az eltérések dacára is tartozhat egy nyelv az adott nyelvcsaládba. Ráadásul számos esetben nem lehet megnyugtatóan megállapítani, hogy a kimutatható hasonlóságok oka a közös eredet vagy csupán a hosszú együttélés, egymásra hatás.

Ma is vannak olyan nyelvek, melyek nyelvcsaládba való besorolása nem vehető készpénznek, sőt, bizonyos nyelveknek eddig egyáltalán nem sikerült rokont találni. Ezeket nevezi a nyelvészeti szakirodalom rokontalan, elszigetelt vagy szigetnyelveknek, mivel a más nyelvcsaládokba tartozó nyelvek tengerében „lebegnek” magányosan. Ezek között már kihalt és még élő nyelveket egyaránt találunk, de számunkra izgalmasabb az utóbbi csoport, hiszen ezek esetében sok-sok adat, gyakran több ezer, sőt, több millió anyanyelvi beszélő áll rendelkezésre, mégsem áll össze a kép. Lássuk, hogy melyek ezek a ma is élő, rokontalan nyelvek!

/Folytatása következik! :)/

Források:

David Crystal (1998): A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 370. és 406. oldal

Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 13. és 246. oldal