Mindenkinek van egy álma. És mindenkinek van egy anyanyelve.
Sőt, egyeseknek kettő, három is. Akkor meg miért van az, hogy a mindenkiből
néhánynak az az álma, hogy létrehozzon egy új nyelvet? Ha pedig már létrehozta,
akkor ki fogja azt használni? És miért pont azt használná, ha úgyis van még a
világon sok ezer másik nyelv?
Mi utánajártunk.
Békevágy és nyelvészet
Minden nyelv egyenlő – legalábbis elvben. Egyenlőek, hiszen
mindegyikük önálló nyelvi rendszert alkot, ez a rendszer pedig arra hivatott,
hogy beszélői ki tudják fejezni gondolataikat. Igen ám, csakhogy a nyelvek
egymásra is hatnak, beszélőik időnként mind egy szálig meghalnak, esetleg az
unokák már egy egészen más nyelvet tanulnak meg politikai vagy társadalmi
okokból. Vagyis a nyelvek virtuális egyenlősége a gyakorlatban nem létezik: mindig
a politikai, kulturális vagy társadalmi fölényben lévő ország, népcsoport
nyelve az „erősebb”, a „trendi”. Mihelyt egy nyelvet szélesebb körben fogadnak
el, beszélőinek száma megugrik. Ennek következtében az új fogalmak nagy része
gyakran már ezen a trendi nyelven épül be a többi nyelvbe. Nemzetközi
tárgyalásokon, konferenciákon az erősebb hatalom általában nyelvileg is
fölénybe kerül, hiszen elvárja a kisebb vagy gyengébb államoktól, hogy a
tárgyalások az ő (egyébként is elterjedtebb) nyelvén folyjanak.
A népek, nemzetek közötti társadalmi-politikai
egyenlőtlenségek kiküszöbölését sokan a nyelvek közötti egyenlőtlenségek
feloldásától remélték. Filozófusok, írók, matematikusok, fizikusok és egyéb
gondolkodók sokasága humanista eszmék bűvöletében úgy vélte, hogy a megoldást
egy mesterséges nyelv létrehozása és elterjesztése jelentené. Egy ilyen műnyelv
használatba vétele és elterjedése ugyanis garantálná, hogy a politikai tárgyaló
felek egyike se kerüljön fölénybe a másikkal szemben, hiszen mindketten a semleges
műnyelvet használhatnák, immár egyenrangú félként. Bár ez a gondolat ma naivnak
tűnhet, tény, hogy több mint száz gondolkodót ihletett mesterséges nyelvek
kidolgozására.
Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy a békevágy mellett az is
műnyelvek létrehozására késztette a gondolkodókat, hogy a természetes
nyelvekben „hibákat” véltek felfedezni. A kifejezések homályosságát,
pontatlanságát, kétértelműségét az új nyelvben igyekeztek elkerülni. Így a
mesterséges nyelv a kifejezések világossága, egyértelműsége, és a logikai
tökéletesség révén elvben hatékonyabban segíthette volna a világos
gondolkodást, a nyelven kívüli valóság megismerését.
Egy ijesztő szópár
A mesterséges nyelveknek két fajtája van, amelyek elnevezése
(a filozófiától ódzkodók számára ijesztő módon) Kant filozófiai fogalmából
került át a nyelvészetbe. De aggodalomra semmi ok: az a priori és
a posteriori mesterséges nyelvek között egyszerű különbséget
tenni. Míg az a priori tervezetek a már létező nyelvektől független (tehát akár
számok, ábrák, hangjegyek alapján készített) logikai rendszerekre épülnek,
addig az a posteriori nyelvek a már meglévő nyelvekből veszik elemeiket, és
azokat logikus egyszerűsítéssel gyúrják egy új nyelvi rendszerré. A XIX.
századig az a priori nyelvtervezetek születtek nagyobb számban, onnantól kezdve
azonban inkább a posteriori nyelveket készítettek
A dobogósok
A XX. század elejére a mesterséges nyelvek száma olyan magas
lett, hogy szükségessé vált azok vizsgálata, rendezése. Ezzel a céllal alakult
nemzetközi szervezet 1924-ben, és ekkortól kezdtek a nyelvészek is komolyan
foglalkozni a közvetítő vagy mesterséges nyelvek tanával, vagyis az interlingvisztikával.
A sok-sok tervezet közül három olyat ismerünk, mely sikeresen
átkerült a gyakorlatba is: a volapük, az ido és az eszperantó. A volapük Johann
Martin Schleyer nevéhez fűződik, aki 1880-ra dolgozta ki a teljes nyelvtant, és
mintegy tíz éven keresztül sikeresen toborzott híveket az új nyelvnek, majd a
mozgalom az 1910-es években elhalt. Nem sokkal később, 1907-ben jelentette meg
az ido tervezetét a francia Louis Couturat. Az ido-mozgalom az első világháborúig
szépen növekedett, már szépirodalmi alkotásokat is létrehoztak ezen a nyelven,
ám a század közepére elfogyott a lelkesedés.
Az igazi sikertörténet az eszperantóé, de miért is?
Folytatjuk...
Felhasznált irodalom:
Kenesei István (szerk.): A nyelv és a nyelvek.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.
Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Tinta
Könyvkiadó, Budapest, 2003.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése